Egy szokásos napnak ígérkezett a mai. A nap kapásból a szemembe süt, amikor kinyitom azt, és még szörnyűbbé teszi az amúgy is szörnyű egyetemi napjaimat. Kedves olvasó, bemutatom Carla Andersont, avagy jómagamat. Üdvözöllek a kicsit sem egyszerű életemben. Röviden egy hosszú, vörösesbarna hajú, kék szemű brit csaj vagyok, aki a Teignmouth Community College-re jár ének-zene szakra. Most jogosan kérdezhetnéd, hogy ennyi? Egy egyetemista kiscsajról fogok most hülyeségeket olvasni? A válasz: nem! Mivel az életem sokkal bonyolultabb, mint ahogyan bárki elsőre elképzelné.
A pár napos csináld magad szünetem után először kelek ennyire korán. Ez az egyike azoknak a dolgoknak, amik kiborítanak az életben. Egyébként meg nem véletlenül zenei szak, kilencre kell csak bejárni, és imádok énekelni. Ennyi nekem bőven elég is volt a választáshoz.
Reggeli gyanánt bekaptam egy meleg szendvicset, azután lebotladoztam a lépcsőn. Pff lépcsők… Nem tartoznak a kedvenceim közé. Az egyetem egyáltalán nem volt messze, csak 3 utcányira. Igazából ezt az utat mindig egyedül tettem meg, senkivel nem szerettem reggel közlekedni. Ilyenkor irritált az emberek közelsége. De nem is csak ilyenkor. Kislány korom óta nagyon sokat voltam egyedül, hiába nyitottak volna többen több okból felém. Az általánost és a gimit úgy végeztem el, hogy szinte senkivel nem volt tartós barátságom, egy embert kivéve, aki mai napig a legjobb barátnőm és egyben csoporttársam is az egyetemen. Ő mindig előbb ott van a suliban, mert előtte a szomszédos éjjel-nappaliban vállalt be egy hajnali műszakot, ami azt is jelenti, hogy minden nap hoz onnan valami jót, néha egy-egy kávét, teát, sört vagy valami apróságot. Ez ma is így volt, Emily már a kapuban várt rám a második reggelimmel.
- Szia! – köszöntött óriási mosollyal az arcán – Hogyhogy ilyen korán? Nem szoktál te ilyen hamar felkelni!
- Most így jött össze! – mosolyogtam vissza. – De mi ez a nagy lelkesedés?
- Szóval még nem hallottad.
- Mit kellett volna? – bámultam rá értetlenül.
- A vendég zenetanárt! Carla ne szórakozz velem, hogy nem tudtál róla! Mondjuk annyira nem nagy szám pasi… Olyan 30 körül van, szerintem nem egy testépítő, de mondjuk eddig csak hátulról láttam. De várj csak… Te nem énektechnikai… mondjad már!
- Az…
- Na igen, szóval azzal kezdesz?
- De igen. Miért? – és akkor leesett – Akkor elvileg vele leszek.
- Úr isten annyira izgulok!!! – ugrott a nyakamba a lány. – Mesélj el mindent!
- Rendben – fordultam tétován a bejárat felé, mivel már csak pár perc volt hátra becsöngőig – Akkor a szokott időben?
- Még szép.
Már kicsit gyorsabb léptekkel elindultam a nagy, díszített vaskapun át az aulába, ahonnan először a folyosóra kifüggesztett terembeosztáshoz igyekeztem, majd végül az aulából nyíló színházterem felé vettem az irányt. Ez igazából a zeneszakosok terme, és ahogyan a nevében is benne van, a színi előadásoknak fenntartott hely volt. Az óráim nagy része itt volt megtartva.
A lépcsőn lefele menet nem láttam egyetlen ismerős arcot sem, mindenki késett általában, vagy be sem jött erre az órára. Valamikor csak ketten-hárman ültünk bent az énektanárral. A mai is egy ilyen napnak ígérkezett. A plakátokat nézegettem nagy magányomban, de úgy döntöttem, jobb lenne az egyetlen társamat, aki ezen az órán velem szokott tartani, valahonnan előszedni. Nagy valószínűséggel az elsőn volt a gólyákkal. Jellemző volt rá ez a barátkozós stílus. Amikor a lépcsőn elindultam volna visszafelé, az aula túl oldalán valami nem odaillőt pillantottam meg. Egyszeriben forogni kezdett velem a világ, földbe gyökerezett a lábam és liftezni kezdett a gyomrom. Ez nem lehet ő. Az lehetetlen. Igaz, csak oldalról láttam, de… Az nem lehet Ő. Sarkon fordultam és a mosdó felé igyekeztem, ahol kapásból kivágtam az első ablakot. A tükörbe nézve csak a zöldbe fordult arcomat láttam, nem voltam messze az ájulástól. Minden bizonnyal képzelődtem. Erre nincs ésszerűbb magyarázat. – Gyerünk Carla, vissza kell menned. – győzködtem magam. – Visszamész, és kiderül, hogy csak hallucináltál mind az utóbbi hat évben mindig.
Így hát elindultam visszafelé. Még mindig háborgott a gyomrom, de a friss levegő nagyon is jót tett. Amikor a színházterem ajtaja elé értem a lábam remegni kezdett. És mi van, ha ma nem jön be senki? És mi van, ha mégis Ő az? Akkor biztosan le fogok blokkolni és idiótán fogok viselkedni. De erőt vettem magamon, és megtaszítottam a barnára mázolt faajtót. A teremben csak pár ismerős lány volt, akik a zongora körül foglaltak helyet, természetesen meghagyva nekem a hangszerhez legközelebb álló széket, ahonnan a legjobb volt a hangzás legalábbis szerintem. A cuccomat a lenti székek egyikére tettem, majd elfoglaltam a helyemet. Tanár hál’ istennek még mindig sehol. Még volt időm a hányingerrel és émelygéssel küzdő testemet kissé egyenesbe hozni, de akkor teljes képszakadás…
Ültő helyemben földbe gyökerezett a lábam. Eltűnt számomra mindenki, aki a teremben tartózkodott, csak az az egy valaki számított igazán. Végre 6 év után teljes életnagyságban. És biztos, hogy ő az. Érzem. Azon a nagy barna faajtón keresztül jutott a terembe, és egyenesen a színpadra igyekezett. Én ugyebár, mint ahogyan említettem, közvetlenül a zongora mellet ültem. Ő csak felszökkent és a hangszer tetejére ejtett egy nagy kupac kottát. A szívem félpercenként ugrott egy triplaszaltót, valahogy összekeveredett bennem minden, amivel eddig tisztában voltam magammal kapcsolatban. Követtem a szememmel minden apró mozdulatát, de én azt sem tudtam, hol vagyok. Csak néztem ki a fejemből, kívülről nem látszott, de igenis éltem. És érzékeltem… Csak épp nem mindent.
- Sziasztok, csajok! – nem jó napot, vagy ilyen úri szarságok. Ezt is szerettem Benne. Hogy ilyen laza. Erre mindenki csak ült, mint a tejbe tök, mert hát ugye szerintük itt a vendégeknek és a helyettesítőknek nem túl nagy a hatalma. – Ma egy kicsit blattolunk, meg kíváncsi vagyok, mire vagytok képesek. - A bent levők csak bólogattak, ezzel elfogadva, amit mondott. – Jaj, milyen bunkó vagyok! – csapott a homlokára. – Még be sem mutatkoztam, Matt Bellamy vagyok, ha ismerősek vagytok a hazai csapatokkal kapcsolatban, tutira ismertek a Muse-ból. – csillogó szemekkel hallgattam, meg ugye rá is bólintottam a dologra. Hát már hogy a fenébe ne ismerném! – És még egy: kérlek csajok ne hívjatok tanár úrnak – mosolyodott el – csak simán Matt. Van kérdés? – nézett körbe a teremben. Amikor rám tévedt a tekintete, egy röpke pillanatra a szívem is megállt. A vadítóan kék szemei nem hagytak nyugodni. Szerintem még a vak is kiszúrta, hogy valami nem stimmel. Próbáltam megint levegőhöz jutni, de addigra már nem igazán tudtam magamon segíteni.
Reggeli gyanánt bekaptam egy meleg szendvicset, azután lebotladoztam a lépcsőn. Pff lépcsők… Nem tartoznak a kedvenceim közé. Az egyetem egyáltalán nem volt messze, csak 3 utcányira. Igazából ezt az utat mindig egyedül tettem meg, senkivel nem szerettem reggel közlekedni. Ilyenkor irritált az emberek közelsége. De nem is csak ilyenkor. Kislány korom óta nagyon sokat voltam egyedül, hiába nyitottak volna többen több okból felém. Az általánost és a gimit úgy végeztem el, hogy szinte senkivel nem volt tartós barátságom, egy embert kivéve, aki mai napig a legjobb barátnőm és egyben csoporttársam is az egyetemen. Ő mindig előbb ott van a suliban, mert előtte a szomszédos éjjel-nappaliban vállalt be egy hajnali műszakot, ami azt is jelenti, hogy minden nap hoz onnan valami jót, néha egy-egy kávét, teát, sört vagy valami apróságot. Ez ma is így volt, Emily már a kapuban várt rám a második reggelimmel.
- Szia! – köszöntött óriási mosollyal az arcán – Hogyhogy ilyen korán? Nem szoktál te ilyen hamar felkelni!
- Most így jött össze! – mosolyogtam vissza. – De mi ez a nagy lelkesedés?
- Szóval még nem hallottad.
- Mit kellett volna? – bámultam rá értetlenül.
- A vendég zenetanárt! Carla ne szórakozz velem, hogy nem tudtál róla! Mondjuk annyira nem nagy szám pasi… Olyan 30 körül van, szerintem nem egy testépítő, de mondjuk eddig csak hátulról láttam. De várj csak… Te nem énektechnikai… mondjad már!
- Az…
- Na igen, szóval azzal kezdesz?
- De igen. Miért? – és akkor leesett – Akkor elvileg vele leszek.
- Úr isten annyira izgulok!!! – ugrott a nyakamba a lány. – Mesélj el mindent!
- Rendben – fordultam tétován a bejárat felé, mivel már csak pár perc volt hátra becsöngőig – Akkor a szokott időben?
- Még szép.
Már kicsit gyorsabb léptekkel elindultam a nagy, díszített vaskapun át az aulába, ahonnan először a folyosóra kifüggesztett terembeosztáshoz igyekeztem, majd végül az aulából nyíló színházterem felé vettem az irányt. Ez igazából a zeneszakosok terme, és ahogyan a nevében is benne van, a színi előadásoknak fenntartott hely volt. Az óráim nagy része itt volt megtartva.
A lépcsőn lefele menet nem láttam egyetlen ismerős arcot sem, mindenki késett általában, vagy be sem jött erre az órára. Valamikor csak ketten-hárman ültünk bent az énektanárral. A mai is egy ilyen napnak ígérkezett. A plakátokat nézegettem nagy magányomban, de úgy döntöttem, jobb lenne az egyetlen társamat, aki ezen az órán velem szokott tartani, valahonnan előszedni. Nagy valószínűséggel az elsőn volt a gólyákkal. Jellemző volt rá ez a barátkozós stílus. Amikor a lépcsőn elindultam volna visszafelé, az aula túl oldalán valami nem odaillőt pillantottam meg. Egyszeriben forogni kezdett velem a világ, földbe gyökerezett a lábam és liftezni kezdett a gyomrom. Ez nem lehet ő. Az lehetetlen. Igaz, csak oldalról láttam, de… Az nem lehet Ő. Sarkon fordultam és a mosdó felé igyekeztem, ahol kapásból kivágtam az első ablakot. A tükörbe nézve csak a zöldbe fordult arcomat láttam, nem voltam messze az ájulástól. Minden bizonnyal képzelődtem. Erre nincs ésszerűbb magyarázat. – Gyerünk Carla, vissza kell menned. – győzködtem magam. – Visszamész, és kiderül, hogy csak hallucináltál mind az utóbbi hat évben mindig.
Így hát elindultam visszafelé. Még mindig háborgott a gyomrom, de a friss levegő nagyon is jót tett. Amikor a színházterem ajtaja elé értem a lábam remegni kezdett. És mi van, ha ma nem jön be senki? És mi van, ha mégis Ő az? Akkor biztosan le fogok blokkolni és idiótán fogok viselkedni. De erőt vettem magamon, és megtaszítottam a barnára mázolt faajtót. A teremben csak pár ismerős lány volt, akik a zongora körül foglaltak helyet, természetesen meghagyva nekem a hangszerhez legközelebb álló széket, ahonnan a legjobb volt a hangzás legalábbis szerintem. A cuccomat a lenti székek egyikére tettem, majd elfoglaltam a helyemet. Tanár hál’ istennek még mindig sehol. Még volt időm a hányingerrel és émelygéssel küzdő testemet kissé egyenesbe hozni, de akkor teljes képszakadás…
Ültő helyemben földbe gyökerezett a lábam. Eltűnt számomra mindenki, aki a teremben tartózkodott, csak az az egy valaki számított igazán. Végre 6 év után teljes életnagyságban. És biztos, hogy ő az. Érzem. Azon a nagy barna faajtón keresztül jutott a terembe, és egyenesen a színpadra igyekezett. Én ugyebár, mint ahogyan említettem, közvetlenül a zongora mellet ültem. Ő csak felszökkent és a hangszer tetejére ejtett egy nagy kupac kottát. A szívem félpercenként ugrott egy triplaszaltót, valahogy összekeveredett bennem minden, amivel eddig tisztában voltam magammal kapcsolatban. Követtem a szememmel minden apró mozdulatát, de én azt sem tudtam, hol vagyok. Csak néztem ki a fejemből, kívülről nem látszott, de igenis éltem. És érzékeltem… Csak épp nem mindent.
- Sziasztok, csajok! – nem jó napot, vagy ilyen úri szarságok. Ezt is szerettem Benne. Hogy ilyen laza. Erre mindenki csak ült, mint a tejbe tök, mert hát ugye szerintük itt a vendégeknek és a helyettesítőknek nem túl nagy a hatalma. – Ma egy kicsit blattolunk, meg kíváncsi vagyok, mire vagytok képesek. - A bent levők csak bólogattak, ezzel elfogadva, amit mondott. – Jaj, milyen bunkó vagyok! – csapott a homlokára. – Még be sem mutatkoztam, Matt Bellamy vagyok, ha ismerősek vagytok a hazai csapatokkal kapcsolatban, tutira ismertek a Muse-ból. – csillogó szemekkel hallgattam, meg ugye rá is bólintottam a dologra. Hát már hogy a fenébe ne ismerném! – És még egy: kérlek csajok ne hívjatok tanár úrnak – mosolyodott el – csak simán Matt. Van kérdés? – nézett körbe a teremben. Amikor rám tévedt a tekintete, egy röpke pillanatra a szívem is megállt. A vadítóan kék szemei nem hagytak nyugodni. Szerintem még a vak is kiszúrta, hogy valami nem stimmel. Próbáltam megint levegőhöz jutni, de addigra már nem igazán tudtam magamon segíteni.
- Gyertek ide, álljatok fel a zongora mellé! – én azonnal Mellette termettem, úgy hogy a kottát is lássam, de ott csak üres papírok voltak. Hát persze. Matt soha nem vacakol ilyenekkel, de kiszúrta, hogy nekem is feltűnt. – Nem tudom, eddig miket énekeltetek vagy mit csináltatok, de most valami különlegeset fogunk. – amikor elkezdett játszani összeugrott a gyomrom. A Sunburn volt, az egyik kedvencem, imádtam az elején a zongorát. – Aki esetleg ismeri, énekelje velem.
Csak dünnyögni tudtam, nem jöttek ki rendesen a hangok, bár mondjuk nem is csodálkozom rajta. A refrénnél azonban egy az egyben rám nézett, akkor valami végigfutott rajtam, egyszeriben sokkal könnyebb volt olyan magas hangokat kiadni magamból, ezzel leplezve a kikívánkozó nyögést. Hamarabb befejezte, az outrót el sem játszotta, de senkinek nem tűnt fel úgysem. Akkor oldalra fordult a zongoraszéken, először a kis csapatra nézett.
- Látom nem igazán vagytok otthon ebben a világban… - forgatta a szemeit. – De te! – fordult felém – Carla ugye?
- I…Igen.
- Te nem először hallottad! Mit szoktál énekelni?
- Hát… - most mondjam azt neki, hogy legtöbbször az Ő dalait? - Nirvanát, Queent, Radioheadet meg Muset – mosolyogtam rá.
- Hallom – rám kacsintott majd az órájára pillantott. – Aki akar mehet, mára ennyi, holnap találkozunk, Carla, ha szeretnél, maradj még egy kicsit, mutatni szeretnék valamit. – Már hogy a francba ne maradnék! Majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor ezt kimondta. A többiek kisiettek a teremből, amit valahol nem is bántam. Most, hogy csak ketten voltunk, mintha kicsit megkönnyebbült volna.
- Ne ácsorogj ott, gyere, ülj ide mellém – mutatott arra a kis piros zongoraszékre. Remegő lábakkal sétáltam oda, majd lehuppantam Mellé.
- Na szóval… A Sunburn nem annyira nehéz dal, és elsőre nagyon jól csináltad. – szinte biztos voltam benne, hogy elpirultam – Egyedül a végét lehetne még egy kicsit csiszolni. Ott vidd kicsit feljebb és jó lesz.
- Az a baj, hogy nem tudom. Nem megy feljebb…
- Dehogynem! Gyere, segítek – ahogy ezt kimondta, megdobbant a szívem. – Annyi a lényeg, hogy ne görcsölj rá. Engedd el magad, amikor énekelsz, legyen olyan érzés, mintha kilépnél a testedből. – bólintottam, mire Ő folytatta. – Először megpróbálhatjuk csak azt az egy részt. Csússz rá oké?
- Rendben. – a hangom még mindig remegett egy kicsit, bár ez nem is csoda, hisz szorosan Mellette ültem, csak annyi hely volt köztünk, hogy kényelmesen tudjon játszani.
Úgy tettem, ahogyan mondta. Nem erőlködtem, csak simán, érzésből próbáltam énekelni, tényleg olyan érzés volt, mintha repülnék.
- Szép! Pontosan erre gondoltam. Végig tudtam, hogy meg fogod tudni csinálni… - ahogy ezt kimondta, megrázta a fejét és felém fordult.
- Hogy érted, hogy mindig is?
- Ne is törődj vele… Vagyis igazából a legjobb, ha tudod.
- De mit?
- Figyelj rám Carla… - fogta meg a kezemet, mire összerezzentem, a szívem pedig megint nem tudta, mihez is kezdjen. – Mióta ebben a városban lakom, figyellek. Láttalak minden áldott nap, ahogy az erdőkön keresztül sírva mentél haza, mert senki sem értett meg. Hallottalak olykor a dalaimat is énekelni. Olyan… olyan bájos voltál. De nem mertem odamenni hozzád, mert féltem, hogy ezzel örökre elijesztelek. Nem vagyok biztos abban, amit éreztél, sőt abban sem, amit most érzel. Figyelj… Válaszolsz nekem valamire őszintén?
- I..Igen – dadogtam.
- Mit érzel irántam?
- Én… - forgott velem a világ, vettem egy nagy levegőt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Annyi mindent akartam Neki mondani, amit szavakkal nem lehet megfogalmazni, amihez egy élet is kevés lenne, hogy elmeséljem. Amióta várok Rá, és amilyen érzések fűztek Hozzá az évek alatt. – Én… nem tudo… - az enyémbe fúrta a tekintetét. Értette szavak nélkül is a megfogalmazhatatlan rajtam is túlnövő érzéseimet. Olyan közel hajolt hozzám, hogy szinte égetett, majd lassan megcsókolt. Majd’ meghaltam, amikor az ajkai az enyémhez értek, legszívesebben azonnal letéptem volna Róla az összes ruhát. A karjaimat a nyaka köré fontam, Ő pedig a hátamat simogatta, majd a kezei megállapodtak a fenekemen és az ölébe ültetett. Az ajkai még mindig az enyéimet kóstolgatták, engem meg egyre jobba izgatott a dudora. Ahogy rácsusszantam kicsit megszívta a számat.
- Ezt nem itt kéne – nyöszörögte.
- Akkor? – néztem rá kérdően.
- Na gyere kicsim.
A karjaiba kapott és elindult velem egy hátsó ajtón keresztül fel a lépcsőn. A páholyban kötöttünk ki, ahol bordó kanapék sorakoztak az előkelőbb vendégeknek. Matt ráfektetett az egyik ilyenre, majd szó szerint rám feküdt. A nyakamba csókolt, először csak nyalogatta, aztán szívogatta. Akkor még minden rajtunk volt, de ez már idegesítette Őt, így hát szinte letépte rólam a felsőt és a melltartót is. Hasonlóképp tettem, a fekete ingét az enyémek mellé ejtettem. Mintha villám csapott volna belém, amikor megint rám nehezedett és a nyakamba harapott.
- Ezt akkor vehetem egy igennek? – mosolyodott el.
- I..Igen – leheltem.
Lekapta rólam a nadrágot, majd egészen a nyakamtól odáig végignyalta a testemet. Nem szórakozott, azonnal belém nyomta a nyelvét, mire felnyögtem. Valahol mélyen mozgott bennem, éreztem, hogy már most kibaszottul nedves vagyok. Nyelve kicsusszant belőlem, de helyére azonnal három ujja került, megint felsikítottam. Már közel volt, tudtam, hogy még egy lökés és végem. így is lett. Amikor belém nyomta a negyedik ujját, sikítva mentem el. Végigfolytam az ujjain, amit lenyalt, majd vadul megcsókolt.
- Volt már fasz a szádban? – suttogta azon a szexi rekedtes hangján.
- Most lesz tövig. – erre elmosolyodott és hanyatt dőlt.
Először a kezembe fogtam csak. Mondanom sem kell, igazán nagy volt és vastag. Nyalogatni kezdtem, majd megfogta a fejemet és tényleg tövig került a számba. Kicsit öklendeztem először, hisz akkora farka volt, hogy még nyugalmi állapotban is a térdéig ért. Mozgatta a fejemet a farkán, éreztem, hogy egyre csak duzzad a számban, de akkor egy nagy üvöltéssel a számba élvezett. Teljesen elárasztott a meleg és krémes folyadéka.
- Mmm finom vagy – suttogtam, majd megcsókolt, így Ő is kapott belőle.
Megint lefektetett a kanapéra és húzogatta rajtam a farkát. Folyamatosan folytam és szinte remegtem már a vágytól.
- Matt… kérlek… - nyöszörögtem, mire lassan belém nyomult.
- Bassza meg – szisszent fel. Akkor már tövig volt bennem. Éreztem, ahogy baromira feszít és lüktet bennem. De megmarkoltam a fenekét, ezzel arra bíztatva, hogy mozogjon.
A vállaiba nyomtam a karmaimat és minden lökésénél felnyögtem, izzadtam és levegő után kapkodtam. Kicsit kihúzódott belőlem, majd erősen belém döfte, amitől megint csak a csillagokat láttam. Közel voltunk mindketten, már nem kellett sok.
- Azt akarom, hogy a nevemet sikítsd, amikor elmész. – nyöszörögte a fülembe, majd bele is harapott picit.
Szinte egyszerre üvöltöttünk fel, és igen, a nevét sikítottam, amikor elöntött a ragacsos folyadéka és mindketten a farkán folytunk le. Még nem húzódott ki. Rám feküdt és szorosan átölelte a remegő, izzadt testemet.
- Hosszú évek óta vártam erre a pillanatra – nézett a szemembe mosolyogva. – Nem gondoltam, hogy te is ezt érzed.
- Szeretlek. – végre volt erőm kimondani. Ennyi év után, végre sikerült. – És.. és nekem Te voltál az első.
- Akkor is remek voltál kicsim.
Megcsókolt, majd feljebb csusszant, hogy a mellkasára tudjam hajtani a fejem. Ennél jobbat soha nem éreztem, mint amikor életem szerelmével hoz össze a sors. Mióta az eszemet tudom, soha nem szerettem és nem is akartam mást szeretni, Ő volt az egyetlen. És megérte kitartani. Elrepített a mennyországba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése