Egy vakítóan fehérre festett falú szobában ébredtem, egy gép halkan búgott a jobb oldalamon, a bal oldalamnál egy másik viszont ütemesen csipogott. Nem halhattam meg. Megint kibaszottul nem sikerült. A városi kórházban lehetek, hogy ki hozott be, vagy ki hívta rám a mentőket fogalmam sincs. Két ággyal arrébb egy beteg épp most kapcsolta be a TV-t, gondolom a hírekre volt kíváncsi. Ma kedd van. Az utolsó emlékem péntek esti. Faszom semmi kedvem ezen gondolkodni. Miért kellett ezt is túlélnem? Miért kell még mindig életben lenem, amikor olyanok halnak meg, akiknek lett volna még dolguk ezen a világon? Az infúziós tű kicsusszant a karomból, ahogy az ágy szélét csapkodtam, egy ápoló rohant be és nyugtatgatni próbált. Illetve belém nyomott egy ampulla nyugtatót. Még annyira se kíméletesek, hogy teljesen kiüssenek. Csak annyi szert adnak be, hogy a végtagjaimat ne tudjam mozgatni, de tovább szenvedjek. Köszike orvostudomány.
- Behívom a főorvost - közölte az ápoló majd kisietett a szobából. Érdekesen nézett ki. Rövid szőkésbarna haja volt, és és. Fuh. Soha nem láttam még ilyen sovány pasit. Ismét lépteket hallottam, majd nyílt az ajtó. Egy kb egyhetven magas, hollófekete hajú pasi lépett be. Orvos létére nagyon fiatalnak tűnt. Nem lehet több, mint 25. Arrébb rúgott egy üresen álló állványt, majd az ágyamhoz lépett.
- Örülök, hogy felébredtél Alice, Dr. Bellamy vagyok. - bár ne tettem volna. Vagyis nem tudom. - Most át fogunk menni egy másik szobába, hogy nyugodtan tudj pihenni rendben? - tényleg próbáltam válaszolni, de a jégkék szemei nem hagyták. Mintha elnyeltek volna. Nehezen bólintottam.
Ezután kiakasztotta az ágyam rögzítéseit, és kitolt a szobából, egyenesen a liftbe, majd fel a - szerintem legalábbis - legfelső emeletre. Itt sokkal barátságosabb, fényesebb szobák voltak. A folyosó közepén kaptam az enyémet. Csak egy TV volt benne, egy hatalmas ablak egy szekrény és a lentihez hasonló gépek. Egy ilyen roncsnak mint én még ez is túl sok. Miután megkaptam a helyem a Doktor továbbállt a következő betegéhez. Na jó ezt nem tudtam ennyivel feldolgozni. Ez a srác kifejezetten gyönyörű volt. Vagyis... Különleges. De... Ha valaki különleges, akkor minek foglalkozik lecsúszott öngyilkos hajlamú kiscsajokkal? Biztos ezért nem is nézett rám, csak egyetlen egyszer. A kurva életbe, hogy ilyen csúnya vagyok. Felültem és igaz picit imbolyogva, a kis szekrényhez léptem. Tele volt vérnyomáscsökkentővel és fájdalomcsillapítóval. Egy maréknyit összegyűjtöttem és csapvízzel egyesével leküldtem őket. És ismét éreztem azt a nyugtató bizsergető érzést. Az elmúlást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése